Egy hete gondolkozom, hogy ezt a bejegyzést végül kitegyem-e. Minden nap eszembe jutott, és vagy úgy voltam vele, hogy pusztába kiáltott szó, semmi értelme, vagy úgy, hogy ha egy ember megérti, már érdemes volt. Végül kitettem, szóval gondolhatjátok mire jutottam.
Már egy ideje gyülemlik bennem, de most végleg elegem lett. Nem vagyok hajlandó részt venni sem a „ki utálja jobban Érdet”, sem a „kinek rosszabb ebben a városban” versenyben. Torkig vagyok az állandó fikagyárral és a siránkozással.
Itt soha senki nem elégedett, semmi nem jó, semmi nem elég. Bárkit kérdezel (vagy nem is kell kérdezni, mondja mindenki magától is), a válaszban benne lesz, hogy neki nagyon rossz. Annak ellenére, hogy ő jól végzi a munkáját, 100%-on teljesít minden téren.
Bezzeg „ők” meg „azok”… A lényeg, hogy „ők” semmit nem tesznek, vagy ha mégis, akkor rosszul dolgoznak. Az „ők” sosem tartalmazzák a „mi” fogalmát, pedig csak nézőpont kérdése, hogy kik is „azok”. Elvileg értelmes felnőtt emberek lennénk, nézzünk már magunkba! Aki azt mondja magáról, hogy tökéletes, az azért nem az, mert hazudik.
Nem vagyok optimista alkat, távolról sem. Én is látom, hogy nagyon sok minden nem stimmel, lehetne jobb, vagy egyszerűen csak lehetne, mert most nincs is. Nem emlékszem már, hogy hol olvastam, de én is úgy gondolkozom, hogy egy gyengeség nem hiányt jelent, hanem fejlődési lehetőséget.
Ha valaki kimondja az igazat, szinte megkövezik… tiszta Brian élete. Mindenki éldegél a saját kis posványában, tesz rá magasról, hogy mással mi történik, csak az a lényeg, hogy legyen oka siránkozni, történjen valami szörnyű valakivel, vagy szapulni tudjon valakit.
Egyszerűen nem is értem, emberek hogyan éltek túl 20-30-40-50 évet ilyen gondolkodással. Ha valamit meg lehet tenni, akkor tegyük már meg. Ha valamit megtehetnél és nem teszed meg, akkor elvesztegettél egy lehetőséget, és semmi jogod másokat felelősségre vonni, hogy ők miért nem tették meg.
A lényeg, hogy most léptem. Ezentúl is segíteni fogok, ahogy csak tudok. De csak azoknak, akik szerintem megérdemlik.
Facebookon kiléptem minden csoportból, ahol túl sok volt a siratóasszony. Leállítottam a követését az ismerősöknek, akik csak siránkoznak, baromkodnak, vagy mások gondolatait szajkózzák, miközben a saját agyuk 0%-on pörög.
Eddig mindenkinek válaszoltam, aki emailt írt nekem. De nem fogok már semmit válaszolni azoknak, akik tahó leveleket írnak. Nem fogok válaszolni azoknak, akik csak azért írnak, hogy valakit szidjanak. Nem fogok semmit mondani arra, ha valaki segítséget kér, miközben még semmit nem próbált meg tenni az ügy megoldása érdekében.
Ne gyertek azzal, hogy „kedves Imre”, meg hasonlók. Egyrészt nem vagyok alapban kedves, ezt mindenki tudja, aki ismer. Másrészt meg ti sem gondoljátok komolyan, csak mondjátok, mert „így szokás”, „így illik”. Mint amikor a parlamentben az megy, hogy „tisztelt képviselőtársaim”, közben meg alig bírja a nyálát visszanyelni, hogy ne köpje le a másik padsorban ülőt.
Mond meg, mit akarsz, egyszerűen, érthetően, és mond el, hogy eddig mit tettél ennek érdekében, és mit próbáltál már. Ha úgy kezded, hogy „kedves Imre”, és úgy fejezed be, hogy „köszönettel xy”, de a közötte levő szöveg nettó baromság, akkor hagylak a levedben főni.
Leírtam már pár dolgot itt, elmondtam már pár dolgot itt meg itt, megmondtam, hogy semmilyen hivatalos csoportosuláshoz semmi közöm, mégsem értik meg egyesek. Gyöngyöt a disznók elé? Hagyjatok békén, elég legyen! Tegyétek meg a minimumot, hogy egyáltalán úgy álljak hozzátok, mint értelmes emberekhez.
Ha ezeket szépen kiszűröm, akkor így felszabaduló időmet meg azokra tudom fordítom, akik megérdemlik.
Nem húzom tovább, mert egy egész könyvet tudnék írni, hogy nekem mi nem tetszik bennetek, de akár azt is megtehetném, hogy kiállok a teraszra és kiüvöltöm magamból. Nem vagyok szent, nekem is megvannak a hibáim, de ezentúl ahogy öreg irodalomtanárom mondta: nem kívánok magának semmi rossza Imre, csak azt duplán, amit maga kíván nekem. Ezt én úgy finomítom: úgy fogok mindenkihez hozzáállni, ahogy ők állnak hozzám vagy a kérdéshez/problémához.
