Politikai korrektség – túltoltuk Béláim!

kiabál, asztalra csap

“Kedves Imre!” kezdik sokan a levelüket, vagy a hozzászólásukat. Pedig nem gondolják komolyan, igazából azt szeretnék mondani, hogy “Na ide figyelj, te büdös paraszt!”.

“Tisztelt képviselőtársam!” halljuk naponta sokszor a parlamentben, rádióban, tévében, nyilatkozatokban. Ezt sem gondolják komolyan, valójában azt mondanák, hogy “Értsd már meg, te tahó, hogy nekem van igazam!”

Vannak népek, csoportok, amiket nem hívhatunk a nevén, mert az nem politikailag korrekt. Miközben ez a magyar megnevezésük, és még esetleg ők is így hívják magukat.

Nekem van némi német kötődésem, akiket itthon úgy hívnak, hogy svábok. Még a svábok is jobbára svábnak hívják magukat. De engem ez nem érdekel, ezentúl, ha említitek, csakis a Schwäbisch kifejezés a megfelelő.

Azon lehetne vitatkozni, és talán meg is érteni, hogy némely népek, csoportok nevét azért nem mondják ki szívesen sokan, mert negatív tartalmúakká váltak. De az sem jó, hogy egy másik nevet használnak, amivel szinte kihangsúlyozzák, hogy miért nem mondják a szép, rendes, normális magyar nevét.

Ehhez hasonló a “nekem van … ismerősöm, de” és a “nekem semmi bajom a … csoporttal, de” kezdetű mondatok. Annyira politikailag korrektek vagyunk, hogy nem mondjuk el a véleményünket érthetően, egyenesen, hanem inkább kicsit maszatolunk, már előre elnézést kérünk, és még magunknak sem adunk igazat ezekben a kérdésekben.

A politikai korrektség arról szól, hogy megpróbáljuk minél kevésbé megsérteni azokat, akikről beszélünk. Legalábbis ez volt az eredeti jelentése. Most inkább arra való, hogy kifejezetten kiemeljünk két dolgot. Az egyik az, hogy mindenki más, aki nem így beszél, egy utolsó szemét. A másik az, hogy bár mi elvileg nem azt mondjuk, hogy egy csoporttal bajunk van, de pontosan erre gondolunk.

Persze nem könnyű, amikor már annyi mindent hallottunk: azt figyeljétek, amit mondok; ne azt figyeljétek, amit mondok, azt figyeljétek, amit teszek; azt figyeljétek, amit ő mond; ne azt figyeljétek, amit ő mond; hát csoda, ha összezavarodunk? Ráadásul mostanában bármilyen szóból a tényleges politika pillanatok alatt nemkívánatos szót farag. Bármilyen töltete, jelentése, hangzása volt az adott szónak, egyből megváltozik, ha valami politikus szájára veszi, majd a társai, hívei és követői is elkezdik szajkózni.

Szerintem ennek az egésznek arról kellene szólnia, hogy: úgy bánok veled, ahogy szeretném, hogy te bánj velem. Vagy még inkább: úgy bánok veled, ahogy magammal bánnék az adott helyzetben. A politikai korrektség számomra azt jelenti, hogy nem nézem gyereknek, hülyének, gyengeelméjűnek a másik felet.

Tudathasadásos társadalomban élünk.
A problémákról nem vagyunk hajlandóak beszélni, de sokat panaszkodunk.
Nem mondjuk ki egyértelműen a dolgokat, de megsértődünk, ha nem értették meg, vagy nem úgy értették, ahogy mi.
Ha beszélünk valamiről, akkor ahelyett is szégyeljük magunkat, akik a helyzetet okozták.
Ha valaki megmondja az igazat, akkor megkövezzük.
Nem tudunk őszintén beszélni szinte semmiről, mert egy rossz szó, és máris besorolnak minket valami csoportba.

Ebből én egyetlen kiutat látok: az őszinteséget. Nem kell tahónak lenni, de ha már mondunk valamit, akkor érthetően mondjuk el. Nem kellenek szóvirágok, nem vagyunk költők; nem kell mellébeszélés, ködösítés; nem kell körültáncolni semmilyen témát, akármilyen kényes is.

Az igazság ritkán szép. Viszont akárhogyan is írjuk körül, próbáljuk elfedni, maszatolni körülötte, elferdíteni, ennél tisztább dolog nincs.

Nem kérek senkitől politikai korrektséget irányomba. Csak simán korrektséget, őszinteséget, egyenességet.