Nem, ez még nem az, hogy elnyertem volna a képviselőséget. Ez még csak az, hogy büszke vagyok az itt élőkre.
Már egyszer mondtam, de elmondom még egyszer: mindenki nagyon kedves volt!
Jártam az utcákat, szórtam az újságunkat, a szórólapjainkat, beszélgettem az itt élőkkel. Nagyon fárasztó volt, de egyben nagyon jó is.
Minden nap kaptam valami biztatást: “hajrá, hajrá”, “Balla úr, felismertem ám, magukra szavazok”, “vasárnap ott leszek”, “megbeszéltük a szomszéddal, hogy most elmegyünk szavazni”, “itt mosolyog a plakáton minden reggel, ahogy munkába megyek”, hogy csak párat említsek.
Dudáltatok kocsikból, mosolyogtatok, integettetek, kiszóltatok ablakokon, odajöttetek a kertből, teraszról, valaki házhoz hozta az egyik leesett plakátomat, felhívtatok, emaileket kaptam, az FB oldalamon üzentetek, mindenhol csak a támogatás és a szeretet zúdult felém.
Nem lenne teljes a kép, ha nem említeném meg az ellenfél drukkereit is: “nincs harag, ha nem magára szavazok?”, “visszaadom az újságot, pénzbe került, adja olyannak, akit még meg tud győzni”, “biztosan nem magukra szavazok, de elolvasom”, és még az elutasítás is általában egy “köszönöm, nem kérek” mondatban merült ki.
A nálam jó pár évvel fiatalabbtól a babakocsit toló fiatalasszonyon át a 80 éves öreg hölgyig mindenki csak mosolyogva beszélt hozzám, akárhova is húzott a szíve.
Hi-he-tet-len! Az én körzetemben mindenki jó fej! Köszönöm nektek! Most pedig húzás szavazni! 😉
