Meghívtam 16 blogot/csoportot. Ebből egy úgy érzete, hogy nekik nincs ott a helyük, mert ők nem igazán blog. Kettő a “hivatalos” média volt, amiből az ÉrdMost el is jött egyébként. A maradék 14-ből 10 elfogadta (három sajnos később lemondta teljesen elfogadható okokra hivatkozva), a többiek vissza sem jeleztek. Így maradtunk heten, viszont feltűnt pár érdeklődő is, ezzel majdnem megtöltöttük a 20-as termet.
Külön misét megérne, hogy ki hogyan kezelte a meghívómat… az biztos, hogy a válaszok (vagy nem válaszok) alapján akár hagyhattam volna a fenébe is az egészet. Lett volna plusz három órám, amiben mást csinálok…
Sok embert már ismertem, talán kettő-három volt, akit nem, vagy csak látásból. A hangulat egész jó volt, főleg az elején.
Nem meglepően két erős vonal képviselte magát.
Az egyik az erő és hatalom oldaláról próbálta vinni a dolgot, azzal az alapfelvetéssel, hogy ő nem is blogger. Márpedig szerintem aki blogot ír, az blogger, attól függetlenül, hogy mi a munkája, vagy az élethivatása.
Aztán elhangzott pár nevetséges mondat, egy kis hazugság, és kicsit úgy éreztem, hogy visszacsöppentünk a feudális Magyarországra, ahol a népnek kuss a neve és örüljön, hogy kapnak valamit.
Nagyon furcsa volt… Egyik mondatán felháborodok, aztán szinte el is felejtem, mert a következő mondata teljesen értelmes, logikus, gondolkozó emberre vall. Csak ezek a cinikus kiszólások ne lennének.
Na de a „másik” oldal! Egyik szemem sír, a másik nevet.
Nincs összefogás, mindenki a saját szekerét tolja, akár úgy is, hogy közben átmegy vele mások lábán.
Ha valamiben két ember már egyetért, akkor már tapsolni kell, mert ez is olyan ritka.
Akik eljöttek, azok elérnek pár ezer embert a városban. Vannak saját gondolataik, ötleteik, vágyaik. Tudnának tenni Érdért, csak egy minimális kompromisszumképesség kellene hozzá, aminek itt nem sok nyomát láttam.
Még a „nézelődők” voltak a legértelmesebb hozzászólók, akik értették, miről szólna az egész összejövetel.
Én tudok lelkesedni dolgokért, eszmékért, emberekért, csoportokért. Most is baromira figyeltem, ki mit mondott, hogyan mondta, esetleg kinek szánta. Figyeltem, lelkesedtem, próbáltam részt venni, helyeselni, ellentmondani. Mert ott azt éreztem helyesnek. Felspanolva értem haza, hogy ez a nap sem volt haszontalan.
Hétvégén elkezdtem ehhez a bejegyzéshez jegyzetet írni, már nyugodtan, visszaemlékezve a történtekre és végiggondolva ismét, ki mit mondott, hogyan mondta…. és már nem is tetszett annyira.
Miért nem ott mondtam el mindezt? Egyrészt szorított az idő, akár egy egész délutánt is el tudtunk volna beszélni. Másrészt sajnos úgy érzem, hogy hiába is mondtam volna el. Ezt a mostani bejegyzést sem nekik szánom, hanem azoknak, akik nem voltak ott, és tudni szeretnék, mit érzek a találkozóval kapcsolatban.
Ha rajtam múlik, lesz még ilyen. Pont azért, mert sokkal többet is ki lehetne hozni belőle, mint amit most sikerült. Meg azért, mert még így is bízok az emberekben és nem adom fel.
„Silence is golden
Ingorance bliss
Better off not asking
What you’d rather forget”
