Szellemi deficit, érzelmi szufficit

agy

Akárhonnan is nézzük, ösztönlények vagyunk. Az első reakciónk mindenre zsigerből jön, nem gondoljuk át, nem latolgatunk, csak kijön valami. Ami alapvetően nem is baj, mert tényleg ilyen az alaplényünk.

Szerintem akkor problémás a dolog, ha egy adott témában mindig így cselekszünk. Ha valami már nem először kerül elő, ha valahova kifejezetten valami indokkal megyünk el, ha hosszabb ideig ugyanazt mondjuk… mindezt anélkül, hogy utánanéztünk volna,  belegondoltunk volna, és esetleg meghallgattunk volna valakit, aki nem úgy látja a dolgokat, és megfontoltuk volna, amit mondott.

Az sem segít, hogy a média is folyamatosan rájátszik erre. Tíz másodpercük van, hogy megragadják a figyelmünket, ne kapcsoljunk át, és az adott csatornán maradjunk, az ő nézettségi mutatójukat emeljük.

Minden hírben kell lennie valami hívószónak, amivel odakötnek. Legyen benne baleset, vér, kisgyerek, kisállat, vagy bármi, ami éppen politikailag felkapott. Ezzel el lehet adni a hírt. Mi erre meg vevők vagyunk. Hiába mondjuk, hogy mi soha, és hogy különben is miket feltételezel rólunk… de a Győzike show-t sem nézte elvileg senki, mégis heti 1-2 millió állandó nézője volt.

Mindez csak a felvezetés volt. Mert a címhez akartam kilyukadni. Úgy néz ki, így nagyon jól megvagyunk, eléldegélünk. Nem tudom, hogy miért nem gondolkodunk, és miért próbálunk mindig mindent ösztönszerűen megoldani.

A legrosszabb az, amikor mi magunk is azt gondoljuk, hogy egy filmben vagyunk, és azt hisszük, hogy ha rájátszunk az érzelmekre, akkor a végén jön a Hepi End, és mindenki énekel.

Valami hivatalos dolgot akarunk intézni? Akkor kit érdekel, hogy fiatal vagy, idős vagy; van gyereked, nincs gyereked; férfi vagy, nő vagy; mennyit keresel, vagy nem keresel; a szomszédod milyen könnyen el tudtad intézni; tavaly mi történt veled… Ha nem kifejezetten ezekkel kapcsolatos az intéznivalód, akkor ezek tökéletesen felesleges sallangok, csak két dologra jók.

Az egyik az, hogy feltartsd a többieket, akik emiatt mérgesek lesznek, és mivel ők is követik a sémát, mikor leülnek, már nyomják is, hogy “mi tartott ebben másfél óráig, csak egy papírt akart beadni, nem is tudom, én meddig fogok itt ülni” kezdetű tirádát, amivel megint csak az időt húzzák, hogy aztán a következő még később jusson oda, és így tovább…

A másik meg, hogy megerősítsd magadnak, hogy annak ellenére, hogy félig férfi, félig nő, félig papagáj, háromnegyedrészt borz ex-bigámista néger pap vagy, mégsem szenteltek neked elég figyelmet. Ha legközelebb ilyet akarsz intézni, már egy nagyobb érzelmi csomaggal állsz neki a dolognak, ami természetesen tovább ront a helyzeten.

Én például halmozottan hátrányos vagyok. Hogy miért? Mert semmilyen szempontból nem vagyok hátrányos helyzetben. Kora negyvenes férfi, akinek felesége van, gyerekek nincsenek, jó munkája van, háza és kocsija. Ha egy gyereket elütnek, akkor vége a világnak. Ha engem, akkor csak a családom és ismerőseim sajnálnak. Ha betörnek valakihez, aki napról napra él, akkor vége a világnak. Ha hozzánk törnek be, akkor hát, megesik az ilyen, ilyen ez az Érd. Ha valaki beteg, akkor nem tud menni dolgozni, vége a világnak. Ha én vagyok beteg, akkor mit rinyálok, bejelentett munkám van.

Mármint ezek a legjobb forgatókönyvek, az sincs kizárva, hogy indul valami jó kis szóbeszéd, hogy én vagyok a hibás, meg részeg voltam, meg a fene sem tudja, mik juthatnak még az emberek eszébe. Mondhatnék jó pár példát, de minek. Aki eddig nem értette, mire próbáltam kilyukadni, az azt sem értené. Aki pedig érti, annak nem kell példa.

A lényeg szerintem, hogy gondolkozzunk. Van agyunk, ami kiemelt minket az állatok közül, de egy ideje már kezdem azt hinni, hogy ez vagy csak vakszerencse volt, vagy az állatok szándékosan játsszák el, hogy ez így van, és valójában röhögnek rajtunk.

Az érzelmek fontosak, de nem fontosabbak a gondolkodásnál. A kettő nagyszerűen kiegészíti egymást, de csak az egyikkel nem lehet élni. Mi mégis megpróbáljuk…