Ma elbeszélgettem egy öreg barátommal. Minden nap találkozunk, néha többször is összefutunk, köszönünk egymásnak, pár percre egyfelé fut az utunk, aztán biccentünk és megyünk a saját dolgunkra. Egy ideje látom rajta, hogy nem stimmel valami, most volt egy kis időm, ő is ráért, beszélgettünk.
Nem tudom, mennyi idős, de már húsz éve ismerjük egymást. Voltak jobb és rosszabb napjai is. Tavaly úgy nézett ki, hogy jobbra fordul a sorsa, kicsit kézbe vették, törődtek vele, és pár hét alatt rendbehozták. Persze nem újult meg teljesen, az lehetetlen, de megtették, amit csak lehetett. Büszkék voltunk rá, ő is jól érezte magát.
Most pedig rosszabbul néz ki, mint egy éve. NIncs jó bőrben. Ő is érzi, de azért próbálja tartani magát. Ráadául mi, a környéken élők sem tudunk rajta segíteni. Régebben még volt erőnk és főleg lehetőségünk mellé állni, kicsit pátyolgatni, ha arra volt szüksége… néha sikerült, néha kevésbé, de a barátság megért ennyit. De ő is csak segített minket, minden itt élőt. Néha kicsit duzzogva, morogva, de nem kérdezte, hogy mi a helyzet, csak mellénk állt.
Sajnos úgy néz ki, hogy hamarosan temetésre kell mennünk. Nem lesznek sokan a szertartásnál, de az biztos, hogy emlegetni fogjuk még nagyon sokáig. A fejfája egyszerű lesz: Petőfi Sándor, mart aszfaltos út, élt 1 évet.
