Megkeresett az Érdi MédiaCentrum, hogy a leköszönő képviselőktől kérnének pár mondatot, hogyan élték meg az előző időszakot és mit tanácsolnának a most megválasztott társaiknak? Amúgy is volt már egy vázlatom, azt kiegészítettem és elküldtem nekik. Volt előzménye is, ha valaki követi a Téglagyári Meséket, akkor már hallhatta az erről szóló beszélgetésünket Zsolttal. Néhány mondatot még hozzáfűztem és most közzéteszem az egészet, amíg kijön az ÉrdMost cikke.
2019-ben kis kitérő után a Szövetség Érdért csapatával megnyertem a negyedik választókerület egyéni önkormányzati képviselő posztját. Előtte is foglalkoztam már közügyekkel, tudtam, hogy egy mocsárba fogok érkezni, de bíztam benne, hogy lehet ezt normálisan is csinálni.
Úgy gondoltam, hogy nem lehet annyira rossz a helyzet, ha rendesen állunk a dolgokhoz, ha rendesen belehúzunk a munkába, ha példát mutatunk, akkor lesz változás. Nem nagy, nem kell megmenteni az egész világot, csak pici, csak helyi, hogy a lehetőségeket figyelembe véve előrébb jussunk.
Nem számítottam rá, hogy ekkora lesz a fásultság, hogy a városnak ekkora a tehetetlenségi ereje, hogy nagyjából egy millimétert sem lehet eltéríteni öt év alatt arról az útról, amin robog. Vagy tötymörög, nézőpont kérdése.
Erre jött még egy pandémia, egy háború, egy országos pénzügyi válság. Miközben kormányunk folyamatosan hepciáskodott és másokat hibáztatott, mi folyamatosan azt kaptuk meg az ellenzéktől, hogy csak sírunk és másokat hibáztatunk, csúcsra járatva a kettős mércét.
A csapattal alapvetően elégedett voltam. Szinte mindenkiben láttam a potenciált, láttam a tenni akarást. Mindenki valamilyen szinten megértő volt és kompromisszumképes. Voltak veszekedések, voltak kivonulások, bár valahogy mindig lett megoldás a végére.
Személy szerint mindenkivel jóban voltam, bár néha kicsit bekavart a politika, de mindenkivel megtaláltam a hangot. Néha már kicsit úgy is éreztem, hogy többet kellene beszélnem, mert a hallgatásom és a támogató hozzáállásom miatt kicsit lelki szemetesnek is használtak. Az biztos, hogy bárki felhívhatott, elhívhatott, félrehívhatott, beszélgethetett velem, beszélhetett hozzám, én próbáltam megérteni, támogatni, segíteni és amire azt mondta, hogy csak nekem szánja, az biztos, hogy nálam is maradt.
Csapatként viszont nem álltunk igazán össze, valamiért ez elmaradt. Nem volt elég a tényleges csapatszintű beszélgetés, nem volt elég a szervezettség, nem városvezető csapatként, hanem inkább haveri körként működtünk, kisebb frakciókra bontva. Kevés volt a stratégia és kevés volt a tervezés, szétszaladt a telivérekből álló ménes.
Lépjünk eggyel tovább, következő szint a hivatal, és ide veszem a városi cégeket is. A hivatallal sok gondom volt, meg valószínűleg nekik is velem. Valahogy én teljesen másképpen láttam a hivatal helyzetét, feladatait és felelősségét, mint ahogy az ott dolgozók látják. Valakikkel nagyon jól kijöttem, valakikkel nagyon nem, pedig senkivel nem bántam másképpen, senkivel nem beszéltem másképpen, mindenkihez és mindenhez ugyanúgy álltam hozzá.
Itt éreztem leginkább a tehetetlenségi erőt. A törvények betűjén felül semmi nem létezik. A törvényeket be kell tartani, de én nem tudok azonosulni azzal a hozzáállással, hogy semmit nem szabad, ami nincs explicit engedélyezve. Ez talán attól van, hogy a minimum hozásával a feladat már teljesített. Vagy attól, hogy valami miatt félnek továbblépni. Vagy attól, hogy ez a megszokás, a langyos vízben jó pancsolni. Vagy azért, mert hagyják nekik. Nem tudom, nem vagyok sem szervezetfejlesztési szakember, sem pszichológus és nem is nagyon érdekel. Engem az érdekelt, hogy nem lehetett egyről a kettőre jutni, hogy ami történt, az is napok helyett hetek vagy hónapok alatt.
Ha kizoomolunk még egyet, akkor még ott az ország állapota is. Beszélhet bárki bármit, nem vagyunk függetlenek semmilyen behatástól. Az ország nincs felkészülve semmilyen helyzetre, ami hirtelen, pár nap, vagy egy-két hét alatt áll elő. Megszívtuk a pandémiával, megszívtuk a háborúval, megszívtuk a migránsokkal. Az ország pénzügyi helyzete rossz, instabil, folyamatos foltozgatásra és megszorításokra szorul.
A lakosok sincsenek felkészülve semmilyen változásra, akár gyorsan kell meglépni, akár lassan. Erre rásegít a mindenkori kormány hozzáállása, amikor szórja a pénzt, megment mindenkit. Ő a jófej nagybácsi, amelyik mindig segít, miközben majd felnőve járhatunk a pszichológushoz, mert végül csak rájövünk, hogy nem azért simogatta a farzsebünket, hogy belecsúsztasson egy ötezrest.
A saját munkámmal és teljesítményemmel nem voltam elégedett. Már a negyedik évben azon gondolkodtam, hogy mit értem el, amit nem tudtam volna elérni anélkül, hogy képviselő lennék. Kifejezetten rövid volt a lista.
A lakosokkal általában jó volt a kapcsolatom és sosem ígértem olyat, amiben nem voltam biztos, hogy el tudom intézni, hogy utána tudok járni. Szokás szerint belecsaptam a lecsóba, terveket készítettem, kilincseltem, kalapoltam, aztán elakadtam különböző szinteken.
Lassan beleuntam, hogy sok munkával alig érek el valamit, főleg amikor a politikai (nem pártpolitikai!) szempontok durván bekavartak, és kicsit visszamentem a régi civil módszerekhez: megoldottam magam, amit tudtam, segítség nélkül, vagy hivatalos segítség nélkül.
Ha kellett elmentem ételt osztani, ha kellett, akkor ételt kihordani; szemetet szedtem; elkészítettem a város koronavírus-weblapját, képviselő-keresőjét, orvos-keresőjét; tovább dolgoztam, mint Járókelő önkéntes; a Víz Koalícióban dolgoztam a város nevében; az Ez a minimum! programot próbáltam továbbvinni az első sikeres lépés után; elkezdtem a közvilágítás alkonykapcsolós átállásának szervezését; takarítottam Firtelmeister Sándor sírját; zöld nyereményjátékot indítottam; csőtörés hírlevelet készítettem és a csőtöréseket térképre tettem. Ezek közül kettőben segített, hogy képviselő vagyok.
Mit javaslok a következő ciklusra a képviselőknek? Azon kívül, hogy “fussatok bolondok”? Legyenek nyitottak és bírják jobban ezt a környezetet, mint én. Ne adják fel, járjanak mindenki nyakára, tolják az ötleteket! Nagy ez a város, nagyon sok lenne a tennivaló, tegyék meg, amit csak tudnak.
Ha az eddigiek nagyon negatívan hangzottak volna, akkor elmondom, hogy egyébként megérte.
Az elmúlt öt év során számos kihívással szembesültem, ugyanakkor ez az időszak rengeteg tapasztalattal és tudással gazdagított. Megismerhettem városunk működésének bonyolultságát, és sokkal mélyebb betekintést nyerhettem a helyi közösség életébe. Számos érdekes emberrel találkoztam, akikkel közösen dolgozhattunk a város fejlődéséért. Köszönöm mindazoknak a támogatását, akik segítettek ebben a feladatban, legyen szó a kollégákról, a hivatal dolgozóiról vagy a városlakókról. Köszönöm azoknak is, akik nem viseltettek jó szívvel irányomban, mert tőlük és róluk is sokat tanultam. Bár jelenleg nem látom magam újra képviselőként, mégis hálás vagyok ezért az időszakért, hiszen sokat tanultam és fejlődtem.
Realistán optimista vagyok, nem hagyom abba a munkát, csak kicsit szabadabban fogok megint létezni. Megérte és ezek után sem vesztettem el a hitem a városban és annak lakóiban.
